2014. június 28., szombat

Novellaverseny, fejléc, design átalakítás - Visszatértem.

Sziasztok!

Szóval igen, újra aktivizálom magam a blogon. Tudom, valószínűleg sokan haragudnak most rám, teljes joggal. Nem fogok kifogásokat gyártani, de remélem megértitek, és olvassátok még a blogot.
Mint láthatjátok, új fejléc van. (Rosa Layer munkája, ezúton is nagyon szépen köszönöm neki!)
Egy nagyobb design átalakítást is szeretnék csinálni. A kérdésem az lenn, tud-e valaki ajánlani nekem egy ilyen jellegű oldalt, ahol tudnak segíteni nekem? (Vagy akár közületek ha valaki segítene) Abszolút kezdő vagyok ilyen témában, html kódokat se tudok használni...
Szóval ha valaki vállalná, hogy segít nekem, nagyon megköszönném - akár még a blogját is hirdetném.
Valamint jelentkeztem egy novella és fejléc versenyre, (novella kategóriában) jelentkezzetek ti is! :) http://alicehorvath.blogspot.hu/2014/06/novella-es-fejlecverseny.html


8. fejezet: Zavartság

Sziasztok!

Nehéz újrakezdenem, és gondolom nektek is kicsit furcsa, hogy ennyi kihagyás után, amikor nem is adtam semmi életjelet magamról, most visszatérek és folytatom a történetet, de az az igazság, hogy az utóbbi hónapokat végig tanultam és időm+kedvem se nagyon volt írni, de most már nagyon hiányzik az egész, és a történet is nagyon közel áll hozzám, szóval... Folytatom. Remélem nem vesztette el a 11 feliratkozó a lelkesedést illetve az érdeklődést a történet iránt, de ha még is, én azt is megértem, mivel tényleg nem volt fair, amit csináltam; hogy csak így itt hagytam a blogot, szó nélkül, ilyen sok időre.
A nyári szünet alatt teljes erőbedobással igyekszem folytatni az írást, és nyár végére szeretném befejezni a történetet.
Remélem, olvassa ezt még valaki...
Mivel régen írtam, ez a fejezet is nehézkesen készült el, elég rövid, és talán nem is olyan jó, de igyekszek újra belerázódni.

Ha tetszik, kommenteljetek és iratkozzatok fel! :)
Jó olvasást, és még egyszer elnézést.

Üdv: A szerkesztő

***
-Amy, mi történt?-kezdett faggatózni Matt, amikor már a lakásomon voltunk. Az ide vezető út alatt kicsit sikerült lenyugodnom - már nem sírtam úgy, mint egy kisgyerek - de a kétségbeesés fojtogató érzése továbbra is a torkomat szorongatta, és úgy tűnt nem akarja elengedni.-Amy...-folytatta Matt lágy hangon, mire én lassan az arcára emeltem a könnyektől elhomályosult tekintetem.-Mi történt?
-Semmi... Nem érdekes.
-Amy...
-Hagyj már békén! Úgysem értheted!-csattantam ki-Ti... ti ezt nem érthetitek...-folytattam egy fokkal lágyabb hangon, mikor láttam Matt arcán átfutni a félelem okozta sápadtság egy halványabb árnyalatát.-Ho... hoznál nekem egy pohár vizet...? Kérlek...-bólintott, majd a konyha felé vette az irányt, én pedig összetörten rogytam vissza a kanapéra, ahonnan az előbbi kitörésem során felpattantam. Egész testemben remegtem, a szívem hevesen vert, a gyomrom görcsben állt, és úgy kapkodtam a levegőt, mintha most futottam volna le egyhuzamban a maratont. Hirtelen enyhe fájdalmat éreztem a kézfejemen. Lenéztem a kezemre, bár mielőtt saját szememmel megbizonyosodhattam volna a fájdalom forrásáról, már sejtettem, hogy ezt is magamnak okoztam. Igazam volt. Körmeimet teljesen a húsomba mélyesztettem, a frissen kiserkent vér pedig sok kis patak gyanánt kereste medrét hófehér bőrömön, majd a kézfejem szélére érve egy nagyobb folyammá egyesülve lassan csöpögött le a párnára, beszínezve ezzel a felszínét védő hófehér párnahuzatot. Régi rossz szokás, de akkor szinte jól esett a fájdalom.
Beteg vagy, Amy.
-Tessék, itt a víz.-mondta Matt visszatérve a konyhából, majd felém nyújtotta a vízzel teli poharat.-Mi történt a kezeddel?-kérdezte amikor meglátta a kezemen a sebeket.
-Semmi különös. Amikor mosogattam, véletlen megvágtam magam egy késsel. Ennyi.-mondtam. Látszott ugyan Matten, hogy nem vette be, de annyiban hagyta - amiért azóta is nagyon hálás vagyok. Elvettem a kezéből a poharat, és egy nagyot kortyoltam a hűsítő folyadékból. 
-Szóval... Akkor ezek szerint nem akarod elmondani, mi történt.-kezdte. Megráztam a fejem.-Oké. Nem faggatlak. Ha nem akarod elmondani, békén hagylak. A te dolgod.-megkönnyebbülten sóhajtottam.
-Köszönöm... 
-Akkor beszélgethetnénk másról. Még nem is ismerjük egymást.
-Majd kialakul a közös munkák során.-mondtam. Nem igazán volt kedvem csevegni.
-De az hosszú idő. Most itt vagyunk. Kettesben. Mindketten ráérünk.-mondta, majd leült mellém.
-De mégis miről beszélgessünk?-kérdeztem, próbálva leplezni a kedvetlenségemet. 
-Rólad.
-Rólam?-nevettem fel.-Mindent tudsz rólam. Bérgyilkos vagyok és kész. Kell ennél több?
-Most komolyan azt várod, hogy ennyivel megelégedjek?-kérdezte.
-Mit akarsz tudni?-kérdeztem, megadva magam.
-Például azt, hogy miért lettél bérgyilkos.
-Igazad van. Pornószínésznő vagy prosti is lehettem volna.-felnevetett.
-Vicces vagy, de komolyan kérdeztem.
-Én is komolyan mondtam. Nincs iskolai végzettségem, se ismerőseim, akik el tudták volna nekem intézni azt, hogy felvegyenek bárhová is. Amikor az utcán egy srác fegyvert nyomott a kezembe, és felajánlotta a munkát, egyedül voltam és féltem. Úgyhogy igent mondtam. Elvállaltam a munkát, ami azt jelentette, hogy embereket kell ölnöm. Pénzért. Abban a helyzetben úgy éreztem, nincs más választásom.-válaszoltam, ám valójában a történet felét sem mondtam el. Matt nem reagált, csak csendben ült tovább a kanapén.-És te? Miért lettél takarító?-törtem meg az egyre kínosabbá váló csendet.
-Lényegében az apám miatt. Hat éves voltam, amikor börtönbe került, de mielőtt lecsukták, egy régi barátjára bízott engem, Patrick Hicks-re, aki a Cégnél dolgozott bérgyilkosként. Miután apa meghalt a börtönben, Patrick azt akarta, hogy én is bérgyilkos legyek, de nem ment... Nem tudtam embert ölni. De ekkor már nem szállhattam ki, mert túl sokat tudtam a Cégről. Ezért lettem végül takarító.-bólintottam.
-És... Nem bántad meg?-csúszott ki a számon a kérdés.
-Nem tudom.-felelte egy kis várakozás után.-Összességében véve a munka mocskosabb felét nem én végzem el, hanem a bérgyilkosok. Illetve... nem úgy értettem.-kezdett mentegetőzni, amikor észre vette, mit is mondott.
-Semmi baj. Igazad van.-mondtam.
-És te?-kérdezett vissza.
-És én? És én mi?-értetlenkedtem, pedig jól tudtam, mit akar kérdezni.
-Te megbántad?-hosszú csend következett.
-Ez bonyolult.-mondtam.-Ha úgy vesszük, hogy annak idején ez a munka mentette meg az életemet, nem. De most már…-el akartam neki mondani. El akartam neki mondani mindent, amit érzek. A saját magam és a munkám iránt érzett gyűlöletet, és azt, hogy a mostani megbízás más… Hogy ez most nem fog menni. De megszólalt a fejemben a vészjelző. Nem bízhatsz meg senkiben, Amy. Nem emlékszel, mi lett a múltkor?-Végül is most sem.-mondtam végül ki életem talán legnagyobb hazugságát.-Néha nehéz, de ez van. El kell fogadnom. Nem mondhatok csak úgy fel.-bólintott.
-Voltál már szerelmes?-a kérdés hirtelen jött. Nem számítottam rá.
-Mi? Ez most hogy a francba jött ide?-kérdeztem hirtelen feldühödve.
-Jó, jó, csak úgy kérdeztem…
-Miért érdekel annyira?
-Csak úgy. De nem érdekes. Mesélj még magadról.-mondta egy kis idő után.
-Figyelj Matt, most nincs kedvem csevegni. Pláne így, hogy én vagyok a téma. Szerintem jobb lenne, ha elmennél.-mondtam. Próbáltam lágy hangon mondani, de Matt reakciójából ítélve nem jött össze.-Bocsánat, de nagyon fáradt vagyok. Most csak egy kicsit egyedül szeretnék lenni.
-Jó, elmegyek, de előtte had mondjak még valamit.
-Mondd…-adtam meg magam kedvetlenül.
-Te félsz, Amy. Félsz attól, hogy valaki megismerjen. Félsz közel engedni magadhoz az embereket. Pedig te sokkal több vagy a munkádnál.
-Örülök, hogy erre így szépen rájöttél. Akkor elmész?-mondtam, most már nem próbálva leplezni dühömet. Matt elindult az ajtó felé, de még visszafordult és mondott valamit, amiben nagy igazság volt.

***

Ezután a pénteki nap után nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Mivel szombaton se a Céghez, se White-ékhoz nem kellett bemennem, egész nap ki se mozdultam a házból. Csak feküdtem az ágyamon a plafont bámulva, tehetetlenül.
Utáltam ezt. Mindig eszembe juttatta, hogy mennyire sebezhető és kiszolgáltatott vagyok valójában, és hogy nem teljesen én irányítom a sorsomat. Ezt az érzést pedig gyűlöltem. Az eddigi életem során, amikor egyedül maradtam, valaki mindig megtalált. Elkapott, és a saját elvei szerint irányított, arra kényszerített, hogy az ő felfogásai szerint éljem tovább az életemet. De a probléma az volt, hogy eddig mindig rossz ember talált meg. Ha csak egyszer… csak egyszer valaki más talált volna meg… egy jó ember… akkor talán az évek során nem váltam volna szörnyeteggé. Szörnyeteggé, ami most vagyok, amit a világ, és főként az áldozataim elől próbálok rejtegetni.
De most itt vagyok. Rémülten.
De miért is vagyok rémült? Semmi értelme. Jesszusom, ez csak egy pillantás volt. Nem jelent semmit… Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és ez az egész bennem furcsa, téves érzéseket kreált. Mert ezek az érzések ugyebár nem valódiak. Nem lehetnek azok.
Erőt vettem magamon és felkeltem. Mi értelme így tépelődni? Az egészet csak beképzelem magamnak.
A konyha felé vettem az irányt. Nagy sóhajtással néztem végig a káoszon, ami ott fogadott. Mintha egy hurrikán söpört volna végig a kicsi helyiségen: mosatlan tányérok és evőeszközök szétszórva hevertek mindenfelé – a földön, a mosogatóban, az ebédlő asztalon – a hűtőből romlott ételszag szűrődött ki, a padlón pedig egy összetört pohár szilánkjai szóródtak szét, beterítve a csempe egész felületét. Tegnap ezt a poharat vágtam földnek, miután Matt utolsó hozzám intézett mondatában rejlő kegyetlen igazság eljutott a felfogásomig.
Mozdulni sem lehetett a káosztól.
Még régebben valahol azt olvastam, hogy egy ember lakásában a rend – vagy a rend hiányának – mértéke az adott személy lelki világát tükrözi. Ez az elmélet az én esetemben beigazolódni látszódott: a konyhában káosz volt, és én magam is egy hatalmas káosz voltam.
Ismét felnevettem emberi halandóságomon és gyarlóságomon.
Partvist fogtam a kezembe, és neki álltam felsöpörni az üvegszilánkokat. Mintha lelkem összetört darabjait dobtam volna kukába.
Ezután neki láttam a takarításnak. Elmosogattam, felmostam, felporszívóztam, és kézzel megpróbáltam kimosni a párnahuzatot, amit tegnap véremmel szennyeztem be. Fél óra szenvedés után kijött. A takarítás befejezése után fáradtan rogytam le a kanapéra, ahol tegnap Mattel beszélgettem.
Matt.
Biztos megsértettem… Elég bunkó voltam vele. Mindegy, hétfőn úgy is találkozom vele, majd bocsánatot kérek tőle. Most egy nehezebb és fárasztóbb feladat vár rám: meg kell tanulnom főzni.
Bekapcsoltam a laptopomat, és egyszerű recepteket kezdtem keresni az interneten. Spagetti.
Nem tűnik bonyolultnak. Csak egy kis szószt kell csinálni paradicsomból, darált húsból és fűszerekből, majd a főtt tésztára rápakolni az egészet. De a probléma ott kezdődik, hogy nincs itthon oregánó. Mindegy, biztos nem létfontosságú, majd használok helyette mást.
Elkezdtem főzni, de mint közben kiderült, sokkal nehezebb feladatra vállalkoztam, mint amit először hittem. A tésztát se voltam képes rendesen megfőzni, a szószról pedig ne beszéljünk. A recept az írta, az elkészítési ideje körülbelül 30 perc, ehhez képest én 3 órán keresztül próbálkoztam vele, mire a végeredmény valamennyire hasonlítani kezdett a képen látott gusztusos ételhez – bár az én verzióm messze állt ettől a fogalomtól. De az íze nem volt olyan rossz... Kicsit talán csípős lett, mivel az oregánó helyett még több borsot tettem bele, - többi fűszert pedig egy az egyben kihagytam belőle – de nem igazán érdekelt. Örültem, hogy legalább valami spagettinek kinéző dolgot tudtam kreálni.
A főzés után leültem a kanapémra és bekapcsoltam a tévét. Mindenhol csak gagyi szappanoperák mentek. Utáltam az ilyeneket. Addig kapcsolgattam, amíg megtaláltam az egyetlen értelmes műsort adó csatornát: híradó. Kislány korom óta imádtam a híreket nézni. Szerettem mindig időben értesülni a világ fontos eseményeiről. Na persze elsősorban nem a politika érdekelt. A természeti katasztrófák – földrengések, árvizek, tűzvészek – és a gyilkosságok keltették fel leginkább a figyelmemet – már akkor is. Talán a születésemtől kezdve a véremben van az egész…
Ebben a pillanatban csengettek.
Ki lehet az? Nem várok vendégeket. (Mikor várok egyáltalán?)
Kikapcsoltam a TV-t, feltápászkodtam a kanapéról, és az ajtó felé vettem az irányt. A szokásomhoz hűen először csak résnyire nyitottam ki az ajtót, hogy ha esetleg valaki rám akarna támadni, legyen esélyem védekezni.
De nem gyilkos jött.
Ha öt évvel ezelőtt állít be, akkor örülök neki. Akkor még megmenthet. De most már késő.
Egy alacsonyabb, széles vállú, olajbarna bőrű, első ránézésre is jó fizikumú, egyenruhás nő volt az. Barna haját régi szokása szerint szoros kontyban tűzte fel.
Rachel Edwards hadnagy állt az ajtó előtt.
A nővérem. 

2014. március 29., szombat

Folytassam?

Sziasztok!

Igen, tudom... Nagyon sok - talán 2 hónap - kimaradás után nem lehet mit mondani. Az én hibám, sajnálom, de minden összejött és írni se nagyon volt kedvem, összecsapott munkát pedig nem akartam kiadni a kezemből.
Szóval nem magyarázkodok, tiétek a döntés. Folytassam?
A válaszokat kommentbe kérem, ha ti úgy döntötök, folytatom :)


2014. február 9., vasárnap

Kedves olvasók!

Sziasztok!

Sajnálom, úgy néz ki mostanában a blogban egy kis kimaradás várható...
Több oka is van; egyrészt  ritkán jutok géphez, a telefonomról pedig képtelenség blogolni, de ami a legfontosabb indok, hogy a történet folytatása még nincs teljesen kidolgozva a fejemben, összecsapott munkát pedig nem akarok kiadni a kezemből... Remélem megértitek.
Ez közelről sem azt jelenti, hogy befejezném a blogot, csak egy kis időt kérek, hogy ki tudjam ötletelni a folytatást :)
De lenne egy kérdésem: Ti olvasnátok egy amolyan "mindenes blogot"? (na jó, ez hülyén lett megfogalmazva...) Szóval gondoltam rá, hogy e mellett a blog mellett valamikor nyitnék egy másikat, ahol főként a rövidebb történeteimet, novelláimat raknám fel, (az is lehet, hogy kérésre is tudnák írni ilyeneket) és olyan témákról írnék bejegyzéseket, amik úgy gondolom, több embert érdekelnének. (Könyv/filmajánlók, meg ilyesmik)
Szóval szerintetek jó ötlet? Ti olvasnátok? :)

Köszönöm a megértést és a válaszokat!

Szép napot! :)

2014. február 1., szombat

7. fejezet-Pillantás

Sziasztok!

Már is meghoztam a 7. fejezetet. :) Nagyon örültem, hogy ilyen hamar összegyűlt a három komment.
És még egyszer: a címadást tényleg komolyan gondoltam. 1. 5. és 6. részhez várom az ötleteket, légyszi segítsetek :)
4 komi után jön a következő fejezet (remélem nem túl nagy kérés ez)

Jó olvasást!

***
-Mit szeretnél játszani?-kérdeztem mosolyogva Abbytől.
-Játsszunk el egy olyan mesét, amit apu szokott mesélni!-mondta csillogó szemmel.
-És miket szokott apukád mesélni?
-Van egy gyönyörű, szőke királylány, akinek van egy nagyon gonosz, szívtelen mostohája, aki nem szereti a királylányt. Mindig dolgoztatja és kiabál vele, egész kisgyerekkorától kezdve. Egyszer a királylánynak ebből
elege lesz és úgy dönt, elszökik a mostohájától. Egy éjjel meg is teszi ezt. Egész éjszaka csak vándorol a sötét erdőben, míg egyszer csak el nem ér egy kis faluba, ahol a királylányt nagy szeretettel fogadják. Az egyik család befogadja, ahol jó élete lesz. És egyszer találkozik a falu hercegével, akivel egymásba szeretnek és boldogan élnek míg meg nem halnak. Vége.-fejezte be Abby a mesét, de az egészet úgy mondta, mintha valóság lenne... Úgy ült ott, a plüssmaciját szorongatva, mintha tényleg elhinné, hogy minden ilyen egyszerűen rendbe jön és mindenki boldogan él, míg meg nem hal.
-És, ennek a királylánynak neve is van?-kérdeztem. 
-Apu sose mondta a nevét...-mondta csalódottan.
-Akkor nem adunk neki mi nevet?-vetettem fel az ötletemet. 
-Jó!-kiáltott fel csillogó szemmel.-De nekem semmi ötletem nincs...-arca egyszeribe újra csalódottá vált.
-Lehetne mondjuk... mondjuk Alice.
-Nem... Olyan mese már van ahol így hívják a hercegnőt.
-Igen?
-Persze! Az Alice csodaországban! Te is ismered, nem?-őszintén szólva nem ismertem, de azért bólintottam.
-Akkor mit szólsz a Naomihez?-megrázta a fejét, mire én nagyot sóhajtottam.-Esetleg Linda?-újabb fejrázás.-Akkor legalább annyit mondj meg, milyen betűvel kezdődjön.
-Nem tudom...
-Mi a kedvenc betűd?
-A.
-Rendben. Adele? 
-Nem. Legyen hosszabb. Azok különlegesebbek.
-Adriana?
-Hát, végül is...-mondta, de láttam az arcán, hogy nem tetszik neki.-Legyen inkább... Amelia.-Kisebb köhögőroham fogott el. Pont az igazi nevemet találta el... Ez is csak velem fordulhat elő. 
-Biztos, hogy ez a név jó lesz?
-Igen.-mondta határozottan.
-Hát akkor legyen Amelia.-egyeztem végül bele.-És a herceg? Vele mi lesz? Ő névtelen marad?
-Dehogy is!
-Akkor neki milyen nevet adjunk?
-Kyle.-mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Elszorult a torkom.
-És... ez a név honnan jött?
-Kyle-nak hívják Julia fiát. Vele szoktam játszani. De apu szerint most már nem fog eljönni hozzánk, mivel Julia elment egy jobb helyre, ezért már Kyle se fog többet hozzánk jönni.-mondta, és szomorúan lesütötte a szemét.
-Jaj, kicsim...-mondtam és megsimogattam a vállát, miközben nekem is könny szökött a szemembe. Abby - számomra - különös módon reagált; az ölembe mászott és apró karjaival a nyakamba csimpaszkodva átölelt. Olyan idegen és furcsa volt az egész... Még sosem éreztem magamat annyira szeretve, mint amikor az a csak pár perce ismert kislány átölelt a szobája padlóján... Mikor kimászott az ölemből döbbenten látta, hogy könnyesek a szemeim.
-Miért sírsz?-kérdezte aggódva-Valami rosszat mondtam?
-Nem, dehogy is! Csak szép volt a mese, amit mondtál.
-Apu szokott nekem mesélni. Anyu soha. Sose ér rá...
-De legalább apukád szokott. Ugye tudod, hogy nagyon szeret téged?
-Igen?-emelte rám gyönyörű kék szemeit.
-Hát persze! Imád téged! Te vagy a mindene...
-Akkor játszunk?-kérdezte egy kis csend után. 
-Persze.-mondtam mosolyogva, majd kezembe vettem a babát és eljátszottuk azt a történetet, amit az imént mesélt. Itt-ott átalakította ugyan, belevitt pár plusz részt, de a lényege, a boldog vége megmaradt. 
-Abby, lassan ebédidő. Le kell mennem főzni.
-Kár...-mondta sajnálkozóan.-Mi lesz az ebéd?
-Nem tudom...-mondtam és tényleg ötletem se volt.-Mit szeretnél?
-Palacsintát!-mondta csillogó szemmel.
-Az legfeljebb desszertnek lehet.-mondtam mosolyogva, majd megsimogattam szöszi haját.
-Akkor nem tudom. Rántott húst tudsz?
-Szerencsére igen.-mást nem is nagyon tudok csinálni, most hogy jobban belegondoltam.-Akkor az jó lesz?
-Igen.
-Rendben. Majd szólok, ha kész az ebéd.
-Oké. Szia Becci!-köszönt el, majd kimentem a szobából. Becci? Ehhez még hozzá kell szoknom...

***
Az egész konyhában a káosz uralkodott. Odaégett hús szaga terjengett a helységben a 10 percnyi szellőztetés után is. Ismerd be Amy, kurvára nem értesz a főzéshez. A vége az lett, hogy a közelben lévő étteremből rendeltem pár szelet rántott húst és palacsintákat. Mire vállalkoztam... Még egy szelet rántott húst is képtelen vagyok megcsinálni? Látszik, hogy egész életemben éttermi kajákon és maradékokon éltem... Valamikor meg kell tanulnom normálisan főzni. 
Lehívtam Abbyt enni. Az anyja szerencsére negyed órája elment, azzal az ürüggyel, hogy "fontos üzleti dolga van". Olyant se láttam még, hogy valaki miniszoknyában menjen egy tárgyalásra. Nem üzletel ez semmit, egyszerűen csalja a férjét, amit baromira nem értek miért tesz. Ames olyan jó ember...
Hirtelen megszólalt a vészjelző a fejemben. Hahó, őt meg kell ölnöd! Gyorsan másfelé tereltem a gondolataimat.
Abbynek láthatóan ízlett a rántott hús, még meg is dicsért, hogy milyen jól főzök, én pedig mosolyogva megköszöntem. Gratulálok. Már egy gyereknek is gátlástalanul hazudsz. 
Az ebéd után a takarítás következett. Ugyan Ames azt mondta, nem kötelező, de én mindenáron tovább akartam tündökölni annak a "jó kislánynak" a szerepében, aki mindent megcsinál, csak hogy valamiféle tekintélyt szerezzen.
Kis keresgélés után meg is találtam a takarítószereket a mosogató melletti kis szekrényben. Minden létező munkát elvégeztem; felporszívóztam, felmostam, kitakarítottam a konyhát, a fürdőket, a hálószobákat, kimostam a szennyest majd az összeset ki is vasaltam. A munka végére patakokban folyt rólam a víz és félhullaként rogytam le a nappaliban pihenő fehér kanapéra. 10 percig csak ültem ott, mint aki most futotta le a maratont egyhuzamban. Kis idő múlva Lindsey lépett ki az irodájából, a csodálkozástól döbbent arccal.
-Hú... Te aztán rendesen kitakarítottál.-mondta, és szemével végigpásztázta a helységet.-De nem kellett volna ennyire alaposan... Elég lett volna csak nagyjából, holnap szerda, úgy is jönnek a takarítók...
-Tudom, de nm volt más dolog, Abby alszik, gondoltam hasznossá teszem magam.
-Rendes tőled.-mondta mosolyogva, majd leült mellém a kanapéra. Így közelebbről megnézve nagyon szép
nőnek tűnt. Hosszú, vörös haja alul be volt göndörítve, igéző, kék szeme volt, elegáns, fekete ruhákban járt és mindig mosolygott. Egyszóval, tényleg szép volt. -Hogy megy a beilleszkedés?-érdeklődött.
-Eddig egész jól. Abby tündéri kislány, az ég világon semmi gond nincs vele. Nem is értem Heidi miért ilyen szigorú, hiszen csak 6 éves.
-Heidi mindenkivel ilyen... Velem is, pedig Abby születése óta itt dolgozom. Juliát is nagyon utálta, pedig ő tényleg áldott jó ember volt. Szegény nő... Nem érdemelte meg.
-Nem...-mondtam lesütött szemmel a fehér szőnyeget pásztázva.
-És Ames-szel mi a helyzet?
-Semmi. Mi lenne? A kezdetektől fogva nagyon kedves velem. Láthatóan nehezen fogadta Julia halálát, de...-itt félbehagytam a mondatot.-Szóval szerintem jó ember. Abby mázlista, hogy ilyen apja van. Nem értem, hogy egy ilyen jó ember hogy vehetett el egy ilyen hárpiát.-a szám elé kaptam a kezem-Illetve, nem úgy értettem, csak...
-Ugyan.-legyintett Lindsey.-Mindenki ezt gondolja róla, maga Ames is. De nem volt mindig ilyen. Míg Abby két éves nem lett, nem volt vele semmi baj. Legalább is szerintem. Aztán akkor történt valami, nem tudom pontosan mi. Azóta ilyen... Azt hiszem a fejébe vette, hogy Ames megcsalja. Azóta nem is próbálja titkolni, hogy ő is ezt teszi. Egyfajta elégtételként. De nem hiszem, hogy Ames hibája. Szerintem egyszerűen abban az évben megtört benne valami és csak kifogásként találta ki ezt a hülye indokot, hogy valamivel magyarázni tudja a vállalhatatlan viselkedését.-mondta, szemében a szomorúság ismerős érzését láttam kavarogni.-De nekem is úgy tűnik, hogy kedvel téged.-mondta gyorsan témát váltva.
-Engem?-kérdeztem vissza döbbenten.
-Igen. Mindig mondja, hogy te olyan kedves és közvetlen vagy, ami ritkaság a mai világban.-Bár így lenne-gondoltam.
-Hú... Erre nem nagyon tudok mit mondani.-zavarban voltam.
-Ne is mondj semmit, csak gondolkozz el rajta.-mondta, majd felállt és elment. Ez most mi akart lenni? Gondolkozzak el rajta...? Nagyot sóhajtottam. Egyre bonyolultabb ez az egész. A helyzet az, hogy megkedveltem Ames-t, de hamarosan őt is meg kell ölnöm, mint Juliát. És a legrosszabb, hogy nem léphetek vissza. Akkor magát öljük meg-visszhangoztak a Főnök szavai a fejemben. Utálom magamat. Utálom az egész melómat. Utálom az életemet.
Ebben a pillanatban Ames lépett be a bejárati ajtón. Már is négy óra van? 
-Jó napot!-pattantam fel rögtön a kanapéról.
-Á, Rebecca!-mondta mosolyogva.-Úgy tűnik, ma kivételesen nem húzódott el a munkaidőm és hamarabb haza tudtam jönni. Köszönöm, hogy addig is itt voltál és foglalkoztál Abbyvel.
-Ugyan, semmiség. Ez a munkám.-mondtam mosolyogva.
-De tényleg köszönöm. El sem tudja képzelni, mekkora segítséget nyújtasz nekünk a munkájáddal, most hogy Julia már nincs...-Muszáj minden beszélgetéskor Juliánál kiakadnunk?!-Heidi itthon van?
-Nincs. Üzleti dolga van.
-Persze, üzleti dolga...-mondta, de inkább önmagának, mint nekem.-Még egyszer köszönöm, nyugodtan menj haza.
-Hiszen nyolcig tart a munkaidőm...
-Ugyan már. Egy ekkora ház kitakarítása után biztos jól fog esni a pihenés.-mondta és körbemutatott a házban. Hát neki is feltűnt.-Ráadásul sokkal alaposabban van kitakarítva, mint ahogy a takarítónők csinálják...-erre nem nagyon tudtam mit mondani, csak mosolyogtam.
-Akkor megyek is. Viszlát!-mondtam, majd felkaptam a táskámat és az ajtó felé vettem az irányt. Már épp készültem kilépni a házból, mikor Ames utánam kiabált.
-Rebecca! Itt hagytad a telefonodat!-tényleg, a konyhapulton felejtettem. Gyorsan visszamentem érte.
-Ó, köszönöm!-mondtam mikor odaértem. Gyorsan a telefonom felé nyúltam, de olyan ügyetlen voltam, hogy lelöktem a konyhapultról. A telefonom hatalmasat csattant a fehér kőpadlón. Ames-szel egyszerre hajoltunk le érte, egyszerre nyúltunk érte és egyszerre vettük fel. Aztán mikor mindketten felálltunk,
találkozott a tekintetünk... Egy perc volt az egész, mégis hosszú óráknak tűnt akkor, ott a konyhában. Csak álltunk egymással szemben és meredten néztük a másikat. Az utcáról ugyan behallatszottak az autók motorjának zümmögései, de akkor olyan valószerűtlennek tűntek, mintha egy idegen, lidérces világ díszletei lennének...
Az az egy pillantás elég volt mindenhez; akkor valami elindult,
mindketten jól tudtuk. Ames mintha a lelkembe látott volna barna szemeivel. Az a pillantás elég volt ahhoz, hogy meginogjak, elég volt ahhoz, hogy ráeszméljek arra, mennyire törékeny és sebezhető is vagyok valójában, hiszen ennyi érzelem nélküli év után egy férfi pillantása egyszeribe mindent megváltoztatott. És akkor bennem minden összeomlott, mint egy kártyavár. Minden fal, amit magam köré építettem az évek folyamán, egyszerűen eltűnt, az az egy pillantás képes volt őket nyomtalanul lerombolni.
Úgy szerettem volna, hogy az a pillanat örökké tartson... Végre biztonságban érezhettem magamat a külvilággal szemben, hosszú évek után, melyeket meneküléssel töltöttem...
És akkor újra bekapcsolt a vészjelző az agyamban elűzve a varázst ami kialakult.
-Nekem... mennem kell.-törtem meg a csendet, és csak akkor vettem észre, ahogy a telefont fogva végig összeért a kezünk.
-Persze...-mondta Ames is felocsúdva, majd elengedte a telefont.-Akkor viszlát.-mondta kapkodva majd szemével a padlót kezdte pásztázni.
-Viszlát.-mondtam zavarodottan, majd gyors léptekkel az ajtó felé indultam, de hátamon még mindig éreztem Ames pillantását. Mikor kiértem az utcára, már patakokban folytak a könnyeim. Összetörten rogytam le a járdára és szakadatlanul zokogni kezdtem, miközben még mindig a telefont fogtam a kezemben. Mikor nagyjából lenyugodtam, felhívtam Mattet, hogy jöjjön értem. 10 perc múlva már ide is ért, de én még mindig zokogtam. Ő átkarolt, majd a furgonhoz vezetett. Beültetett az anyósülésre, majd hazavitt. Az egész utat sírással töltöttem.


2014. január 30., csütörtök

6. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 6. részt :) Nem lett hosszú, de remélem tetszik :)
Nagy öröm számomra, hogy már 9 feliratkozóval büszkélkedhet a blog :) Remélem ez a szám csak nőni fog.
Az előző kommentek között felmerült egy olyan téma, hogy nem tudnék-e hetente 2 részt hozni. A helyzet az, hogy tényleg igyekszek, de suliba is járok, sokat kell tanulni és ritkán jutok géphez, ezért nem tudok mindig hetente 2 részt hozni. Persze néha, amikor több időm van, előfordul, hogy lesz ilyen, de nem tudok biztosat mondani. Remélem megértitek :)
Ja, és ezt a címadós kérdést komolyan gondoltam xD Az 1. 5. illetve 6. fejezethez semmi cím nem jut eszembe, úgyhogy ha van egy kis időtök, légyszi gondolkodjatok rajta :D
3 komi után jön a kövi.

Jó olvasást!

***
Bosszúsan ébredtem a vekkerem csörgésére. Reggel 7 óra. Lassan el kell indulnom White-ékhoz. Kedvetlenül a hátamra fordultam és a redőnyömön beszűrődő napsugarakat bámultak, amik halvány fénycsóvaként vetültek a szekrényem ajtajára. A White-ügy egyre több bosszúságot okoz nekem. Nem elég, hogy meg kellett ölnöm egy ártatlan nőt a gyereke szeme láttára-bocs, füle hallatára-és hogy összevesztem Jake-kel, hanem most még napközben is el vagyok foglalva, így a többi melót este kell elvégeznem, dupla műszakban, ráadásul egész nap össze leszek zárva azzal a hárpia feleségével. Heidi, vagy mi a neve. Elképzelhetetlenül nehéz lesz megállnom, hogy ne loccsantsam ki az agyát egy pisztolygolyóval. Aztán még meg is kell játszanom magam. Adnom kell a szokásos jó kislányt, aki látszatra a légynek se tudna ártani-de belül egy gyilkos. 
Újra az órára pillantottam. 7:12. Most már tényleg kelnem kell. Fáradtan kászálódtam ki az ágyból, majd a fürdő felé indultam és belenéztem a tükörbe. A szokásos visszataszító reggeli ábrázatom fogadott. Úgy néztem ki, mint egy zombi.  Kócos, sötétszőke hajam égnek állt, arcom megviselt volt és gyűrött. A káosz közepén az egyetlen tiszta pontként csak világoskék szemem világított, benne az emberi érzelmek utolsó töredékének szikrájával.  
Fáradtan kezdtem kifésülni a hajam, miközben meredten bámultam magamat a tükörben. Kilencedik éve ugyanaz az arc néz vissza rám a tükörből: egy fáradt, megtört ember arca, akiből az érzelmei évről évre tűnnek el, és egészen addig fogynak, míg a végén már nem lesznek. 
Az első alkalommal nem sírtam. Sőt, nevettem. Nevettem, mikor megölhettem azt az embert, aki ötödik éve keserítette meg életem minden napját. Nem adott enni. Se inni. Mikor valami rosszat tettem, ami neki nem tetszett, bezárt a lépcső alatti kis gardróbba. 
"Imádkozz Istenhez megbocsátásért."
És én segítségért kiabáltam. De nem jött senki. Minden alkalommal, amikor kopogtattak az ajtón azt reméltem. hogy a gyámügytől jönnek és kivisznek innen. De nem jöttek. Senki sem jött...
Az ölés gondolata nem csak úgy jön, mint a szikra. Nem az egyik pillanatról a másikra döntöd el, hogy "Igen, én végezni akarok ezzel az emberrel. Megérdemli!" A gondolat először csak átfut az agyadon, hogy "mi lenne, ha...?" aztán azon kapod magad, hogy a gondolat elburjánzik az elmédben, mint a rák, és egész testedet, szellemedet-az egész lényedet-birtokba veszi. Mint egy madár, aki fészket keres. Először csak elrepül a fa felett, később pedig ott építi meg fészkét.
A gyilkosság elhatározása évek munkája. Hosszú esztendőké, mialatt annyi gyűlöletet és sérelmet gyűjtesz össze magadban, hogy eldöntöd: "Holnap megölöm"  
Esténként nem tudsz aludni. A tökéletes gyilkosságot tervezed. Hiszem börtönbe nem mehetsz. Nem... 

Aztán mikor megteszed, szinte megkönnyebbülsz. Hiszen vége. Vége mindennek. De mi lesz ezután? Mit fogsz csinálni? Aztán rájössz, hogy ez a megkönnyebbülés, ez a felemelő érzés, csak rövid ideig tart. És te újra gyilkolsz. Újra át akarod élni azt az érzést. Aztán nem állsz meg. 
Keserves emlékeim ködös homályából az utcáról beszűrődő dudaszó szakított ki és hozott vissza a valóságba. Az ablakhoz siettem és kinéztem az üvegen. Matt furgonja parkolt a ház előtt. Ránéztem az órára. 7:48. Jesszus!! Már ennyi az idő??? Gyorsan rendbe szedtem magam majd kirohantam a lakásomból és bevágódtam a furgonba.
-Jesszus, bocs, hogy késtem, én csak elaludtam, és és...-kezdtem bele a gyenge kifogások gyártásába, de Matt csak mosolyogva legyintett egyet jelezve, hogy nem nagy ügy.
-Mikor fogod kinyírni?-kérdezte, miközben beindította a kocsit. 
-Őszintén szólva nem tudom...-mondtam tétován-Majd ha megfelelő lesz az alkalom. 
-De akkor légyszi azt a sárkány feleségét is nyírd ki. Mikor bementek a házba, idejött a kocsihoz és lecseszett, hogy mi az hogy itt merek parkolni a háza előtt.-mondta gúnyosan.
-Akkor úgy tűnik nem csak rám pikkel-mondtam nevetve.
-Szerintem ez a nő mindenkit utál. Valószínűleg az emberek puszta létezése is irritálja.-mondta ő is vihogva. Az út hátralévő részében csevegtünk. Mindenféle marhaságról és lényegtelen dologról, de valahogy olyan jó volt... Végre normális embernek érezhettem magam. Ha csak egy rövid időre is...
-Hát itt lennénk..-mondta, mikor leparkolt White-ék háza előtt. 
-Igen..-mondtam félmosollyal az arcomon. Valahogy úgy éreztem magam, mint ahogy egy tini érezhet az első randi után, mikor a srác hazaviszi. Nem akar elmenni, hiszen olyan jó volt az este és végre önmaga lehetett...
De végül kiszálltam. Elmúlt a varázs.
A kapu mellett lévő műszerhez léptem és megnyomtam a gombot. Egy pillanatra lehunytam a szemem és próbáltam átszellemülni a "jó kislány" szerepembe. Egyszer csak Lindsey hangját hallottam.
-Rebecca?
-Igen.
-Ó, de jó, hogy végre megjött!
-Sajnálom, hogy...-kezdtem bele a mondókámba, de Lindsey már letette és nyílt is a kapu, én pedig beléptem. A virágágyásokban kertészek dolgoztak nagy karimájú szalmakalapban. Patakokban folyt róluk a víz. Heidi a már tegnapról megismert elegáns öltözetében úgy állt ott mellettük mint egy rabszolgahajcsár.
-Na gyerünk, dolgozzanak csak! Hát a lazsálásért fizetjük magukat?-hallottam érces hangját amint kiabál a munkásokkal.-Ó, hát itt van?-mondta a szokásos bunkó hangnemében, mikor felém pillantott. Válaszra se méltatva bementem a házba. A nappaliban lévő fehér fotelen Ames ült, és telefonált.
-Nézze Nancy, én értem, hogy Mr. Scott nem akar pert, de ez elkerülhetetlen. Nem hiszem, hogy rá tudom venni Parkeréket, hogy tekintsenek el az esettől. Maga ezt tenné, ha a tesitanár felpofozná és lecafkázná a lányát...?-Ames ebben a pillanatban vette csak észre, hogy az előszobában állok és hallom az egész beszélgetést.-Nancy, hamarosan ott vagyok, de most le kell tennem. Viszlát.-mondta, majd megszakította a vonalat.
-Ó, elnézést, nem tudtam, hogy zavarok, én...-kezdtem bele a magyarázkodásba.
-Á, ugyan, semmiség!-mondta mosolyogva.-Körbevezetem a házban, de nekem hamarosan mennem kell. Heidi esetleges megjegyzéseit pedig ne vegye magára, mostanában elég... furcsa.-bólintottam-Kérem. jöjjön utánam.-mondta, majd elindult a konyha felé.-Ez lenne a konyha. A szakácskönyvek ott vannak-mutatott fel a hűtő tetejére-Az evőeszközök a mosogató alatti szekrényben, a poharak pedig felette. Itt ennyi lenne-mondta, majd folytattuk az utat az egész lakásban. Nem volt rövid út. Megmutatta a pincét, Lindsey irodáját, majd a sajátját is, az emeleten pedig a háló- fürdő- és vendégszobákat, és végül a legfontosabbat: a kislánya szobáját. Az egész ház ízlésesen, valószínűleg lakásberendező tanácsai alapján volt elrendezve, de a kislány szobája, valahogy teljesen elütött a többitől. A fal rózsaszín volt-nem olyan rikító, hanem halványabb-és mindenhol plüssállatok sorakoztak. Tényleg mindenhol; a fal mellett, az ágyában, az ablakpárkányon, a szekrénye tetején, a szőnyegen. Az egész szobát plüssállatok terítették be, szinte lépni sem lehetett tőlük. A
szőke kislány háttal ült az ajtónak-akárcsak egy királynő a saját várában- és épp babáival játszott, mikor beléptünk.
-Abby!-szólt be kedvesen Ames.-Nézd kicsim, itt van az a néni, akivel tegnap beszéltem.
-A szép szemű?-fordult hátra vigyorogva Abby, mire én elmosolyodtam. Neki is ugyanolyan kék szeme volt, mint nekem...
-Igen-mondta Ames mosolyogva, majd lehajolt, hogy felvegye és átölelje kislányát.-Mostantól ő fog rád vigyázni.
-És Julia hol van?-kérdezte döbbenten a kislány, mire én rögtön újra komor lettem.
-Julia már egy jobb helyen van kicsim...-mondta Ames és egy puszit nyomott Abby fejére.
-Biztos?-kérdezte a kislány, miközben az apjára nézett.
-Igen-mondta Ames, majd ismét átölelte lányát, de olyan szeretettel, aminek nekem a töredékében se volt még részem. Apám sose ölelt át és puszilt meg, vagy olvasott nekem, mesét. Nem volt rá alkalma...
-Ismerkedjetek össze, rendben?-Abby bólintott.-Elnézést, de nekem most tényleg mennem kell. Körülbelül négy órára érek, haza, de nem biztos, valamikor este tízig elhúzódnak az ügyek.. Akkor viszlát!-mondta Ames, majd kezet nyújtott és elment. 
Egyedül maradtam a szobában Abbyvel. 
-Babázol velem?-mondta kérlelően nézve, aminek nem tudtam ellenállni.
-Persze kicsim-mondtam mosolyogva, majd leültem mellé a szőnyegre.

2014. január 25., szombat

5. fejezet-Új munka

Sziasztok!

Mint láthatjátok, meghoztam az 5. fejezetet is :D Eddig úgy tűnik, hogy heti rendszerességgel tudnék részeket hozni, remélem ez jó nektek :) Ez a rész most szerintem nem lett olyan hű de nagy szám, mivel nem történik benne sok minden, de azért remélem elnyeri tetszéseteket. (Mellesleg tudna valami címet adni ennek a fejezetnek? XD Vagy az elsőnek? Semmi ötletem sincs :P )
Egy kis változás is történt a blog kinézetében: új a kurzor :D Remélem tetszik :)
Na nem is dumálok tovább. 3 komi után jön a kövi fejezet.
Jó olvasást! :)

***
Az asztalra borulva ültem az irodámban. Még mindig a tegnapi nap hatása alatt voltam. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Megéri ez neked, Amy? Megéri kegyetlenül gyilkolni, azért a kevéske pénzért? Megéri végignézetni egy gyerekkel, ahogy kivégzed az anyját?
De nem nézte végig... Bent volt a szekrényben.
De hallotta. Hallotta ahogy az életéért könyörög.
Ebben a pillanatban valaki kopogott. Lassan emeltem fel szemeimet az ajtóra, melyek vörösek voltak a sírástól. Tasha állt az ajtó túloldalán. Intettem neki, hogy jöjjön be.
-Amy, mi a franc volt Bryannel? Itt hisztizik mint egy óvodás kislány, mert te állítólag le akartad lőni, majd leütötted.-nagyot sóhajtottam, majd a kezemre támasztottam a fejem.
-Nem is lőttem rá-mondtam szinte unottan-Az akció kicsit félresikerült. A rendőrök rajtakapták azt a barmot amint épp füvet szív a kocsiban. Én odamentem, próbáltam magamat kimagyarázni, de... meglátták a pisztolyomat. Én lelőttem az egyiket, a másik pedig Bryant élő pajzsként használva próbálta védeni magát. Én erre őt is lelőttem. A golyó pedig... hát elég közel ment el Bryan feje mellett. Erre mondja azt, hogy rálőttem, miközben csak meg akartam menteni azt a szánalmas kis életét. Aztán beültettem a kocsiba, majd elkezdtem vele ordítozni, hogy mekkora egy barom, mert akció közben nem füvezünk. Erre leribancozott, nekem elegem lett, aztán a pisztolyom markolatával leütöttem. Ennyi volt.-fejeztem be a mondókámat. Tasha nagyot sóhajtott.
-Mindenesetre nem akar tovább dolgozni veled, úgyhogy...
-Hát én se vele-szakítottam félbe, mire ő szúrósan rám nézett barna szemeivel.
-Úgyhogy kijelöltünk melléd egy másik takarítót. Két nap alatt a harmadikat-tette hozzá mellékesen.-Jelenleg ő a legjobb takarítónk. Eddig Naomi Roberts-szel dolgozott, de ő - mint tudjuk - meghalt. Matthew Carter a neveMeglátjuk, hogy vele meddig bírsz egy légtérben tartózkodni-mondta gúnyosan, majd szó nélkül kiviharzott az irodámból. Na már csak ez kellett... Tasha is kezd megutálni. Az egyetlen ember, akivel jóban voltam és bármit meg tudtam vele beszélni, most utál. Legalább is a viselkedéséből ez szűrhető le.
Ugyan Amy, annyi embert elvesztettél már. Szokd meg végre.
Nagyot sóhajtottam, majd lassan feltápászkodtam a székemből. Folytatnom kell a munkát. Csak meg kell ölnöm Ames White-ot és mindennek vége lesz. Minden visszatér a régi kerékvágásba.
Pontosan. Ugyanúgy, mint ahogy eddig is embereket fogsz ölni. Tényleg erre vágysz? Gondolkodj már egy kicsit... Szökj meg, kezdj új életet. Biztos találnál egy férfit, aki szeretni fog, és le tudná élni veled az egész életedet.
Nem... Soha többé nem tudnék szeretni egyetlen férfit sem. Azok után, amit műveltek velem, nem...
-Hahó?-az idegen hangra hirtelen felkaptam a fejem. Egy izmos, napbarnított fiú állt az ajtómban, aki mindezek mellett még jóképű is volt. Nem is kicsit...-Te vagy Amelia Edwards, ugye?
-Őő... Igen!-mondtam miután magamhoz tértem, de még mindig nem tudtam hogy ki ez.-Segíthetek?
-Hát, ezt inkább nekem kéne megkérdeznem.-mondta mosolyogva. Értetlenül fürkésztem barna szemeit, amit valószínűleg ő is észrevett, mivel így folytatta-Matt Carter vagyok.-még mindig nem kapcsoltam-A takarítód.
-Jaj, basszus tényleg!-mondtam mikor észbe kaptam.-Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg, csak annyi dolgom van, máshol jár az eszem meg...
-Oké, oké, semmi baj!-mondta a már ismert mosolyával az arcán.-Csak azért jöttem hogy bemutatkozzak. Örülök, hogy megismerhetlek!-mondta, majd közelebb lépett és kezet nyújtott. Kezet fogtunk, ám abban a pillanatban csipogni kezdett a gépem. Azonnal odarohantam hozzá. Tudtam, hogy Ames White új házvezetőnőt fog keresni Julia halála után, így beállítottam a gépemet, hogy jelezzen, ha ilyen jellegű hirdetést rak fel valaki a netre. És most jelzett is. Azonnal leírtam a telefonszámot, majd letiltottam a hirdetést, hogy csak én lássam, és így engem vegyenek fel Julia helyére.
-Ő, akkor elmenjek?-szólalt meg Matt, akiről közben el is feledkeztem.
-Igen-igen, elmehetsz de add meg a telefonszámodat, hogy el tudjalak érni!-mondtam, majd a kezébe nyomtam egy cetlit és egy tollat, hogy írja le. Ő lefirkantotta a számát, majd visszanyújtotta nekem a papírt.
-Akkor megyek. Viszlát!-mondta, majd elment.

***
-White-rezidencia, tessék?-szólt bele egy női hang a telefonba.
-Jó napot!-mondtam olyan kedvesen, ahogy csak tudtam.-A házvezetőnői állásra szeretnék jelentkezni. Az interneten láttam, hogy...
-Igen, igen-szakított félbe a női hang.-Örülök, hogy hív! Egy napja raktuk fel a hirdetést, és még egy jelentkező sem volt...-akaratlanul is elmosolyodtam-Volt már tapasztalata házvezetőnői állás terén?
-Házvezetőnő még nem voltam, de két évig bébiszitterkedtem egy családnál, előtte pedig szállodai recepciós voltam, ha ez számít valamit.
-Értem. Elkérhetném a nevét?
-Rebecca Hall.-az egyik legfontosabb szabály: sose a valódi neveddel mutatkozz be.
-Köszönöm. Jelenleg hol lakik?
-Plum Street 78. Egy barátnőmnél húzom meg magam, mert sajnos kirúgtak a munkahelyemről és nem telt a lakbérre...
-Nagyon sajnálom-mondta együtt érzően.-Holnap esetleg be tudna jönni egy állásinterjúra? 
-Igen, annak nagyon örülnék.-mondtam megkönnyebbülve.
-Rendben, akkor holnap délután háromkor várom. Lakeview Street 456. 
-Köszönöm szépen!-mondtam hálálkodva.-Viszlát!
-Viszlát!-mondta ő is, majd lerakta a telefont. 

***
Délután fél kettő. Lassan indulnom kell az állásinterjúra. 

Reggel óta nem keltem ki az ágyból, mivel ma nem kellett bemennem a Céghez. De lassan rendbe kellett szednem magam. Mindenképp el kell nyernem White-ék bizalmát ahhoz, hogy közel tudjak hozzájuk férkőzni. Nagy nehezen kászálódtam ki az ágyamból, a fürdőszobába vonszoltam magam majd belenéztem a tükörbe. Úgy néztem, ki mint aki most szabadult az elmegyógyintézetből. Szemeim karikásak voltak a fáradságtól, szőkésbarna  hajam pedig égnek állt. Nagyot sóhajtottam. Hogy fogom ennyi idő alatt rendbe szedni magamat?
Lezuhanyoztam, majd törülközőt csavarva magam köré ismét a tükör elé álltam. Megfésültem a hajamat, majd befontam, így igyekezve valami emberi formát adni neki. Ezután a szekrényemhez léptem és a ruháim között kezdtem válogatni. Mit a francot vegyek fel? Valami visszafogottabb kellene... Végül egy fehér pólóra esett a választásom, melyhez még felvettem egy övet. Még gyorsan felhúztam egy farmert, majd újra megnéztem magam a tükörben. Egész ember kinézetem volt. Nem úgy néztem ki, mit egy bérgyilkos... Utolsó simításként még kisminkeltem magam, majd felvettem az egyetlen fekete magassarkúmat és kiléptem a házból. Matt már a járda túlsó felén várt furgonjával. 
-Csinos vagy-mondta, mikor beszálltam. Nem válaszoltam, mire ő szó nélkül elindult. Az út további részét csendben tettük meg. Mikor odaértünk Ames White házához, a lélegzetem is elállt a látványtól, amely minket fogadott. Egy hatalmas fehér villa állt előttem. 2 emeletes volt. Gyönyörű virágok nyíltak a hatalmas kertben, melyet szépen díszített vaskerítés vett körül. Matt leparkolt a ház előtt.
-Puccos egy hely-mondta ő is ámuldozva.
-Az...-válaszoltam még mindig a házban gyönyörködve, majd kiszálltam a kocsiból. Lassan sétáltam a hatalmas vaskapu felé, amely mellett hasonló műszer lapult, mint a Cég kapuja előtt. Lenyomtam a gombot, majd vártam. Kis idő múlva a telefonból ismert női hang szólalt meg.
-Igen?
-Jó napot! Rebecca Hall vagyok. Már beszéltünk telefonon.
-Ó igen! Már is beengedem.-mondta, majd megszakadt a kapcsolat. Abban a pillanatban a nehéz vaskapu magától kinyílt, én pedig beléptem rajta. Fehér márvány járda vezetett a ház bejáratához. Most, hogy bent voltam a kertben már láttam, hogy a ház előtt egy medence is van. A ajtóban egy hosszú, vörös hajú, fiatal nő várt fekete kosztümben és szoknyában.
-Üdvözlöm, Rebecca! Kérem jöjjön be-mondta, majd beléptem az ajtón.-Ó, ne haragudjon, még be sem muttakoztam. Lindsey vagyok, Ames titkárnője. Ő egyenlőre még nem ért haza, de hamarosan itt lesz és megismerhetik egymást. Kérem üljön le!-mondta kedvesen, majd bevezetett a hatalmas nappaliba-ahol szinte csak a fehér szín fordult elő-majd leültem egy fehér műbőrrel bevont kanapéra.-Kér esetleg valamit?
-Nem, köszönöm-mondtam mosolyogva.
-Ugyan már! Egy pohár vizet se?
-Nem, tényleg nem.
-Maga tudja. Érezze otthon magát, ha szüksége van valamira, szóljon bátran! Az irodámban leszek!-mondta, majd a nappalitól jobbra lévő ajtó felé mutatott.-Ames hamarosan megérkezik. Ha elfogad egy tanácsot-kezdte suttogva-Vigyázzon a feleségével. Nem valami kedves nő.
-Nem..?-mondtam kicsit félve.
-Nem kifejezetten. De ne aggódjon. Ha Amesnek ön szimpatikus, akkor felveszik.-mondta nyugtatóan.-Az irodámban leszek.-ismételte, majd elment. Idegesen pillantottam körben a nappaliban. Minden fehér... A falak, a bútorok... Egyedül az előttem lévő ovális üvegasztal közepén van egy kis zöld terítő, melyen Julia képe áll, előtte egy mécsessel... Tekintetemet gyorsan elkaptam a fotóról, majd kinéztem a mögöttem lévő hatalmas ablakon. Kint ragyogott a nap, fénye betöltötte az egész nappalit, amitől a fehérség még vakítóbbá vált. Sose szerettem a fehér színt...
A következő percekben türelmesen vártam. 5 perc... 10... 15... Reménytelen várakozás. Aztán egyszer csak kinyílt a bejárati ajtó. 
-De Anyu! Légyszi engedj el Suzie-hoz!-egy kislány kérlelő hangja szűrődött be a nappaliba.
-Abigail, megmondtam hogy nem mehetsz el! Mit nem lehet ebben megérteni??-hallatszott a kemény válasz.-Ames, csinálj már valamit!
-Nem gondolod, hogy kicsit szigorú vagy?-szólalt meg egy férfi hang. 
-Ó, az Isten szerelmére, tudod hogy...-kezdett bele a felesége, de mielőtt befejezhette volna a mondatot megfordult és meglátott engem. Szúrósan nézett rám, majd a férje felé fordult.-Ez meg ki az isten???-kérdezte dühösen-Mondtam, hogy nem kell nekünk házvezetőnő!! 
-Ugyan Heidi! Ki vigyázna a lányunkra, amikor én dolgozok te meg a puccos kis estélyeiden iszogatsz?
-Lindsey! Szerintem még örülne is egy kis plusz fizetésnek. Nem kell ide felvenni még egy ribancot mint Julia!-Hát, tényleg nem egy kedves nő...-gondoltam
-Anya...-hallatszott a kislány hangja-Mi az a ribanc?
-Kicsim, te most menj fel szépen anyuval a szobádba, addig én beszélek a nénivel, jó?-mondta Ames felém mutatva.
-Jó.-mondta a kislány-Anyu, feljössz velem?-kérdezte az anyjához fordulva, mire ő nagyot sóhajtott.
-Gyere...-mondta, kézen fogta a kislányát és még egy utolsó undorodó pillantást vetve felém felfelé indult a lépcsőn. Egyedül maradtam Ames-szel. Ő egy ideig még az ajtó előtt állt, majd sóhajtott egyet és felém indult.
-Ne haragudjon a feleségem miatt... Nincs valami jó napja, de ne vegye magára.-mondta bocsánatkérően, majd kezet fogtunk, ő pedig leült az üvegasztal másik oldalán lévő fotelba, pont velem szembe. Így élőben még jobban nézett ki, mint a képeken...-Ne haragudjon, mi is a neve?
-Rebecca.-mondtam. 
-Nos, Rebecca, eddig ön az egyetlen ember aki jelentkezett az állásra Julia helyett. Juliát, a korábbi házvezetőnőnket valami pszichopata megölte, mindezt a saját házában, a gyereke előtt. 
-Nem a gyereke előtt.
-Tessék?-kérdezte értetlenül. Az ajkamba haraptam. Basszus, elszóltam magam...
-Ja, semmi csak a tévében azt mondták, hogy a gyerek nem látta... Hanem bent volt a szekrényben, nem?-próbáltam magamat kimagyarázni
-Tényleg, igaza van...-mondta végül Ames a szememet fürkészve.-De most magáról van szó. Lindsey azt mondta, hogy korábban bébiszitterkedett és szállodai recepciós volt, ugye?
-Igen.
-A kérdésem az lenne, hogy miért pont ide jelentkezett?
-Ami azt illeti, mióta kirúgtak szinte mindenhova jelentkezek, hátha felvesznek, de eddig nem jártam sok sikerrel sajnos...
-És miért rúgták ki, ha megkérdezhetem.
-Főnökváltás volt a szállodában, akinek nem voltam szimpatikus, így hát megszabadult tőlem...
-Igen, sajnos sok ilyen történetet hallottam már...-mondta együtt érzően.-Hány éves?
-25.
-Családja van?
-Nincs, egy barátnőmnél lakok, mert nem telik lakbérre.
-Értem. Ha felvennénk, esetleg ide tudna költözni?-ez a kérdés kissé meglepett, de közre kellett működnöm.
-Hát... Azt hiszem, igen. De...
-Ne értse félre, nem kötelező, csak gondoltam...
-Jaj, ez még mindig itt van?-hallatszott a felesége hangja. A lépcsőről nézett le a nappaliba. Rövid fekete szoknyát és piros felsőt viselt. Annak a tipikus veszélyes és vonzó nőnek tűnt, így első látásra.
-Igen, és sajnos Heidi meg kell vele barátkoznod, mert ő lesz az új házvezetőnk.-"Hű, ez gyorsan ment!"-gondoltam elégedetten. 
-Nem hiszem el Ames, minek kell neked még egy plusz ember akinek fizetned kell?-kérdezte a szokásos utálattal a hangjában.
-Azért Heidi, mert szükségünk van egy olyan emberre, aki foglalkozik is Abigail-el-csattant fel Ames.
-És mi van Lindsey-vel? Ő nem megfelelő ember?
-Azt hiszem Lindsey is szeretne a munkája mellett magánéletet élni. Nem sózhatunk rá egyszerre két munkát!-Heidi nagyot sóhajtott.
-Oké Ames. A te pénzed, de ne várd el, hogy kedves legyek vele!-mondta, majd felment. 
-Istenem...-mondta Ames, majd újra felém emelte a tekintetét.-Akkor felvettük, rendben?
-Köszönöm szépen!-mondtam mosolyogva.
-Reggel nyolctól este nyolcig tart a munkaideje, minden hétköznap. A feladata az lesz elsősorban, hogy vigyázzon Abigailra, valamint a főzés, sütés. A takarítást minden szerdán és vasárnap a takarítónők végzik el, de ha van ideje, kérem ezt is csinálja meg.-bólintottam.-Ennyi lenne. Holnap tud kezdeni?
-Persze!
-Akkor holnap várom.-mondta, majd felállt.-Viszlát!-köszönt el mosolyogva, végül kezet fogtunk. én pedig elmentem. Első lépés kész. Már csak a megfelelő alkalomra van szükségem...