Oldalak

2014. június 28., szombat

8. fejezet: Zavartság

Sziasztok!

Nehéz újrakezdenem, és gondolom nektek is kicsit furcsa, hogy ennyi kihagyás után, amikor nem is adtam semmi életjelet magamról, most visszatérek és folytatom a történetet, de az az igazság, hogy az utóbbi hónapokat végig tanultam és időm+kedvem se nagyon volt írni, de most már nagyon hiányzik az egész, és a történet is nagyon közel áll hozzám, szóval... Folytatom. Remélem nem vesztette el a 11 feliratkozó a lelkesedést illetve az érdeklődést a történet iránt, de ha még is, én azt is megértem, mivel tényleg nem volt fair, amit csináltam; hogy csak így itt hagytam a blogot, szó nélkül, ilyen sok időre.
A nyári szünet alatt teljes erőbedobással igyekszem folytatni az írást, és nyár végére szeretném befejezni a történetet.
Remélem, olvassa ezt még valaki...
Mivel régen írtam, ez a fejezet is nehézkesen készült el, elég rövid, és talán nem is olyan jó, de igyekszek újra belerázódni.

Ha tetszik, kommenteljetek és iratkozzatok fel! :)
Jó olvasást, és még egyszer elnézést.

Üdv: A szerkesztő

***
-Amy, mi történt?-kezdett faggatózni Matt, amikor már a lakásomon voltunk. Az ide vezető út alatt kicsit sikerült lenyugodnom - már nem sírtam úgy, mint egy kisgyerek - de a kétségbeesés fojtogató érzése továbbra is a torkomat szorongatta, és úgy tűnt nem akarja elengedni.-Amy...-folytatta Matt lágy hangon, mire én lassan az arcára emeltem a könnyektől elhomályosult tekintetem.-Mi történt?
-Semmi... Nem érdekes.
-Amy...
-Hagyj már békén! Úgysem értheted!-csattantam ki-Ti... ti ezt nem érthetitek...-folytattam egy fokkal lágyabb hangon, mikor láttam Matt arcán átfutni a félelem okozta sápadtság egy halványabb árnyalatát.-Ho... hoznál nekem egy pohár vizet...? Kérlek...-bólintott, majd a konyha felé vette az irányt, én pedig összetörten rogytam vissza a kanapéra, ahonnan az előbbi kitörésem során felpattantam. Egész testemben remegtem, a szívem hevesen vert, a gyomrom görcsben állt, és úgy kapkodtam a levegőt, mintha most futottam volna le egyhuzamban a maratont. Hirtelen enyhe fájdalmat éreztem a kézfejemen. Lenéztem a kezemre, bár mielőtt saját szememmel megbizonyosodhattam volna a fájdalom forrásáról, már sejtettem, hogy ezt is magamnak okoztam. Igazam volt. Körmeimet teljesen a húsomba mélyesztettem, a frissen kiserkent vér pedig sok kis patak gyanánt kereste medrét hófehér bőrömön, majd a kézfejem szélére érve egy nagyobb folyammá egyesülve lassan csöpögött le a párnára, beszínezve ezzel a felszínét védő hófehér párnahuzatot. Régi rossz szokás, de akkor szinte jól esett a fájdalom.
Beteg vagy, Amy.
-Tessék, itt a víz.-mondta Matt visszatérve a konyhából, majd felém nyújtotta a vízzel teli poharat.-Mi történt a kezeddel?-kérdezte amikor meglátta a kezemen a sebeket.
-Semmi különös. Amikor mosogattam, véletlen megvágtam magam egy késsel. Ennyi.-mondtam. Látszott ugyan Matten, hogy nem vette be, de annyiban hagyta - amiért azóta is nagyon hálás vagyok. Elvettem a kezéből a poharat, és egy nagyot kortyoltam a hűsítő folyadékból. 
-Szóval... Akkor ezek szerint nem akarod elmondani, mi történt.-kezdte. Megráztam a fejem.-Oké. Nem faggatlak. Ha nem akarod elmondani, békén hagylak. A te dolgod.-megkönnyebbülten sóhajtottam.
-Köszönöm... 
-Akkor beszélgethetnénk másról. Még nem is ismerjük egymást.
-Majd kialakul a közös munkák során.-mondtam. Nem igazán volt kedvem csevegni.
-De az hosszú idő. Most itt vagyunk. Kettesben. Mindketten ráérünk.-mondta, majd leült mellém.
-De mégis miről beszélgessünk?-kérdeztem, próbálva leplezni a kedvetlenségemet. 
-Rólad.
-Rólam?-nevettem fel.-Mindent tudsz rólam. Bérgyilkos vagyok és kész. Kell ennél több?
-Most komolyan azt várod, hogy ennyivel megelégedjek?-kérdezte.
-Mit akarsz tudni?-kérdeztem, megadva magam.
-Például azt, hogy miért lettél bérgyilkos.
-Igazad van. Pornószínésznő vagy prosti is lehettem volna.-felnevetett.
-Vicces vagy, de komolyan kérdeztem.
-Én is komolyan mondtam. Nincs iskolai végzettségem, se ismerőseim, akik el tudták volna nekem intézni azt, hogy felvegyenek bárhová is. Amikor az utcán egy srác fegyvert nyomott a kezembe, és felajánlotta a munkát, egyedül voltam és féltem. Úgyhogy igent mondtam. Elvállaltam a munkát, ami azt jelentette, hogy embereket kell ölnöm. Pénzért. Abban a helyzetben úgy éreztem, nincs más választásom.-válaszoltam, ám valójában a történet felét sem mondtam el. Matt nem reagált, csak csendben ült tovább a kanapén.-És te? Miért lettél takarító?-törtem meg az egyre kínosabbá váló csendet.
-Lényegében az apám miatt. Hat éves voltam, amikor börtönbe került, de mielőtt lecsukták, egy régi barátjára bízott engem, Patrick Hicks-re, aki a Cégnél dolgozott bérgyilkosként. Miután apa meghalt a börtönben, Patrick azt akarta, hogy én is bérgyilkos legyek, de nem ment... Nem tudtam embert ölni. De ekkor már nem szállhattam ki, mert túl sokat tudtam a Cégről. Ezért lettem végül takarító.-bólintottam.
-És... Nem bántad meg?-csúszott ki a számon a kérdés.
-Nem tudom.-felelte egy kis várakozás után.-Összességében véve a munka mocskosabb felét nem én végzem el, hanem a bérgyilkosok. Illetve... nem úgy értettem.-kezdett mentegetőzni, amikor észre vette, mit is mondott.
-Semmi baj. Igazad van.-mondtam.
-És te?-kérdezett vissza.
-És én? És én mi?-értetlenkedtem, pedig jól tudtam, mit akar kérdezni.
-Te megbántad?-hosszú csend következett.
-Ez bonyolult.-mondtam.-Ha úgy vesszük, hogy annak idején ez a munka mentette meg az életemet, nem. De most már…-el akartam neki mondani. El akartam neki mondani mindent, amit érzek. A saját magam és a munkám iránt érzett gyűlöletet, és azt, hogy a mostani megbízás más… Hogy ez most nem fog menni. De megszólalt a fejemben a vészjelző. Nem bízhatsz meg senkiben, Amy. Nem emlékszel, mi lett a múltkor?-Végül is most sem.-mondtam végül ki életem talán legnagyobb hazugságát.-Néha nehéz, de ez van. El kell fogadnom. Nem mondhatok csak úgy fel.-bólintott.
-Voltál már szerelmes?-a kérdés hirtelen jött. Nem számítottam rá.
-Mi? Ez most hogy a francba jött ide?-kérdeztem hirtelen feldühödve.
-Jó, jó, csak úgy kérdeztem…
-Miért érdekel annyira?
-Csak úgy. De nem érdekes. Mesélj még magadról.-mondta egy kis idő után.
-Figyelj Matt, most nincs kedvem csevegni. Pláne így, hogy én vagyok a téma. Szerintem jobb lenne, ha elmennél.-mondtam. Próbáltam lágy hangon mondani, de Matt reakciójából ítélve nem jött össze.-Bocsánat, de nagyon fáradt vagyok. Most csak egy kicsit egyedül szeretnék lenni.
-Jó, elmegyek, de előtte had mondjak még valamit.
-Mondd…-adtam meg magam kedvetlenül.
-Te félsz, Amy. Félsz attól, hogy valaki megismerjen. Félsz közel engedni magadhoz az embereket. Pedig te sokkal több vagy a munkádnál.
-Örülök, hogy erre így szépen rájöttél. Akkor elmész?-mondtam, most már nem próbálva leplezni dühömet. Matt elindult az ajtó felé, de még visszafordult és mondott valamit, amiben nagy igazság volt.

***

Ezután a pénteki nap után nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Mivel szombaton se a Céghez, se White-ékhoz nem kellett bemennem, egész nap ki se mozdultam a házból. Csak feküdtem az ágyamon a plafont bámulva, tehetetlenül.
Utáltam ezt. Mindig eszembe juttatta, hogy mennyire sebezhető és kiszolgáltatott vagyok valójában, és hogy nem teljesen én irányítom a sorsomat. Ezt az érzést pedig gyűlöltem. Az eddigi életem során, amikor egyedül maradtam, valaki mindig megtalált. Elkapott, és a saját elvei szerint irányított, arra kényszerített, hogy az ő felfogásai szerint éljem tovább az életemet. De a probléma az volt, hogy eddig mindig rossz ember talált meg. Ha csak egyszer… csak egyszer valaki más talált volna meg… egy jó ember… akkor talán az évek során nem váltam volna szörnyeteggé. Szörnyeteggé, ami most vagyok, amit a világ, és főként az áldozataim elől próbálok rejtegetni.
De most itt vagyok. Rémülten.
De miért is vagyok rémült? Semmi értelme. Jesszusom, ez csak egy pillantás volt. Nem jelent semmit… Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és ez az egész bennem furcsa, téves érzéseket kreált. Mert ezek az érzések ugyebár nem valódiak. Nem lehetnek azok.
Erőt vettem magamon és felkeltem. Mi értelme így tépelődni? Az egészet csak beképzelem magamnak.
A konyha felé vettem az irányt. Nagy sóhajtással néztem végig a káoszon, ami ott fogadott. Mintha egy hurrikán söpört volna végig a kicsi helyiségen: mosatlan tányérok és evőeszközök szétszórva hevertek mindenfelé – a földön, a mosogatóban, az ebédlő asztalon – a hűtőből romlott ételszag szűrődött ki, a padlón pedig egy összetört pohár szilánkjai szóródtak szét, beterítve a csempe egész felületét. Tegnap ezt a poharat vágtam földnek, miután Matt utolsó hozzám intézett mondatában rejlő kegyetlen igazság eljutott a felfogásomig.
Mozdulni sem lehetett a káosztól.
Még régebben valahol azt olvastam, hogy egy ember lakásában a rend – vagy a rend hiányának – mértéke az adott személy lelki világát tükrözi. Ez az elmélet az én esetemben beigazolódni látszódott: a konyhában káosz volt, és én magam is egy hatalmas káosz voltam.
Ismét felnevettem emberi halandóságomon és gyarlóságomon.
Partvist fogtam a kezembe, és neki álltam felsöpörni az üvegszilánkokat. Mintha lelkem összetört darabjait dobtam volna kukába.
Ezután neki láttam a takarításnak. Elmosogattam, felmostam, felporszívóztam, és kézzel megpróbáltam kimosni a párnahuzatot, amit tegnap véremmel szennyeztem be. Fél óra szenvedés után kijött. A takarítás befejezése után fáradtan rogytam le a kanapéra, ahol tegnap Mattel beszélgettem.
Matt.
Biztos megsértettem… Elég bunkó voltam vele. Mindegy, hétfőn úgy is találkozom vele, majd bocsánatot kérek tőle. Most egy nehezebb és fárasztóbb feladat vár rám: meg kell tanulnom főzni.
Bekapcsoltam a laptopomat, és egyszerű recepteket kezdtem keresni az interneten. Spagetti.
Nem tűnik bonyolultnak. Csak egy kis szószt kell csinálni paradicsomból, darált húsból és fűszerekből, majd a főtt tésztára rápakolni az egészet. De a probléma ott kezdődik, hogy nincs itthon oregánó. Mindegy, biztos nem létfontosságú, majd használok helyette mást.
Elkezdtem főzni, de mint közben kiderült, sokkal nehezebb feladatra vállalkoztam, mint amit először hittem. A tésztát se voltam képes rendesen megfőzni, a szószról pedig ne beszéljünk. A recept az írta, az elkészítési ideje körülbelül 30 perc, ehhez képest én 3 órán keresztül próbálkoztam vele, mire a végeredmény valamennyire hasonlítani kezdett a képen látott gusztusos ételhez – bár az én verzióm messze állt ettől a fogalomtól. De az íze nem volt olyan rossz... Kicsit talán csípős lett, mivel az oregánó helyett még több borsot tettem bele, - többi fűszert pedig egy az egyben kihagytam belőle – de nem igazán érdekelt. Örültem, hogy legalább valami spagettinek kinéző dolgot tudtam kreálni.
A főzés után leültem a kanapémra és bekapcsoltam a tévét. Mindenhol csak gagyi szappanoperák mentek. Utáltam az ilyeneket. Addig kapcsolgattam, amíg megtaláltam az egyetlen értelmes műsort adó csatornát: híradó. Kislány korom óta imádtam a híreket nézni. Szerettem mindig időben értesülni a világ fontos eseményeiről. Na persze elsősorban nem a politika érdekelt. A természeti katasztrófák – földrengések, árvizek, tűzvészek – és a gyilkosságok keltették fel leginkább a figyelmemet – már akkor is. Talán a születésemtől kezdve a véremben van az egész…
Ebben a pillanatban csengettek.
Ki lehet az? Nem várok vendégeket. (Mikor várok egyáltalán?)
Kikapcsoltam a TV-t, feltápászkodtam a kanapéról, és az ajtó felé vettem az irányt. A szokásomhoz hűen először csak résnyire nyitottam ki az ajtót, hogy ha esetleg valaki rám akarna támadni, legyen esélyem védekezni.
De nem gyilkos jött.
Ha öt évvel ezelőtt állít be, akkor örülök neki. Akkor még megmenthet. De most már késő.
Egy alacsonyabb, széles vállú, olajbarna bőrű, első ránézésre is jó fizikumú, egyenruhás nő volt az. Barna haját régi szokása szerint szoros kontyban tűzte fel.
Rachel Edwards hadnagy állt az ajtó előtt.
A nővérem. 

5 megjegyzés:

  1. uhh... nagyon jó a blog, még csak most találtam meg, de rendszeres olvasód lettem :)
    Mit mondott Matt??
    Mit akar a nővére??
    Ááá, hozd gyorsan a kövit.

    VálaszTörlés
  2. meglepi nálam :) itt: http://untildeathdousapart-elsieflannery.blogspot.hu/2014/07/az-elso-dijam.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Wow! :O Köszönöm szépen! Még sosem kaptam díjat! Nagyon örülök, hogy tetszik a blog, remélem a továbbiakban sem okozok csalódást! Még egyszer nagyon szépen köszönöm! :)

      Törlés
    2. Akkor már kettőnél tartasz :-) http://alicegeorga.blogspot.hu/2014/07/dij-1.html

      Törlés